Március 21-én került megrendezésre a Trafóban az Áthallások címet viselő konferencia és
beszélgetés, melynek legfőbb célja az volt, hogy bemutassa a Kádár-rendszer utolsó évtizedének
kultúráját vagy ellenkultúráját. Az előadók arra a kérdésre próbáltak válaszolni, hogy milyenek voltak
a 80-as évek társadalmi berendezkedései, ideológiai és kulturális viszonyai és, hogy milyen feltételek
mellett lehetett művészetet csinálni. A kiváló szakmabeliek személyes élményekkel gazdagított
előadásai több cikkre is elegendő gondolatot tartalmaztak, a hely szűkössége végett azonban én
csupán néhány momentumot ragadok ki a konferencián elhangzottakból.
A konferenciát az általam nagyon tisztelt György Péter beszéde nyitotta meg. Ő az
elmondhatatlanság problémájáról beszélt. Az esztéta úgy gondolja, hogy rendkívül nehezen tudunk
nyelvileg közel kerülni ehhez a korszakhoz, mivel az teljesen lefordíthatatlan, értelmezhetetlen
számunkra. Teljesen másféle beszédmód kell ahhoz, hogy le tudjuk írni az akkori világot, borzasztóan
nehéz tehát az áthallás.
Horváth Sándor a 80-as éveket a visszaemlékezés fogalma segítségével értelmezte. Szerinte a
rendszerváltásra való visszagondolás nem lehetséges érzelmi befolyásoltság nélkül. Előadásának
második részében a 80-as években feléledő retróhullámról beszélt. Ennek kapcsán kötötte össze a
nyolcvanas éveket korunkkal: azt állította, hogy a 80-as évekbeli retró, a 60-as évek újraéledése
nagyon hasonlít ahhoz, ahogyan ma a 80-as évekre gondolunk vissza.
Az első blokkban utolsóként Schein Gábort, irodalomtörténészt hallhattuk. Ő a hatalom
fogalmának változásával jellemezte a 80-as éveket: az addig egységes hatalom különböző hatalmakra
bomlott szét, melyek egy hierarchiát alkottak. Felbomlott az egységesség, a magától értetődőség és
ez a kultúrát is befolyásolta: diskurzusközösségek alakultak ki, melyek összekapcsolódhattak, de
ugyanakkor magukba is záródhattak. Az irodalmár szerint a 80-as években emiatt jóval szabadabban
lehetett már művészetet csinálni, mint korábban.
A második blokkban a különböző művészeti ágakban történt változásokról volt szó. Fuchs
Lívia, tánctörténész szerint a 80-as években a legnagyobb változást az improvizáció és az egyes
darabok újragondolása, szabadon kezelése jelentette. A Kádár-korszak utolsó évtizedében a tánc
műfajában felbomlanak azok a szigorú normák, melyek azelőtt örök érvényűnek tűntek.
A színház esetében azonban éppen megrekedtségről, reménytelenségről volt szó – legalábbis
Nánay István, színházkritikus szerint. A nyolcvanak években kettős mozgás volt megfigyelhető: a
hivatásos színházak szerepe változóban volt, a nagy színházak, mint például a Nemzeti az állandó
vezető- és rendezőváltás következtében megrendült, elbizonytalanodott; ugyanakkor az alternatív
színházak egyre inkább megerősödtek, egyre többször mutathatták meg magukat.
Szirtes János ennél sokkal optimistábban látja a 80-as éveket. A performansz művész szerint
Magyarországon sokkal nagyobb teret engedtek az underground kultúrának, mint a környező
országokban. Itt szabadon engedtek olyan performanszokat előadni, melyek fő témája a szabadság
átélése és a szabadon gondolkodás volt a tárgya. A rendszert természetesen zavarta ez a fajta
ellenállás, de e művészeti ág megfoghatatlansága miatt nem nagyon tudta kordában tartani azt.
Kamondi Zoltán, filmrendező is az ellenállás egyik formájáról beszélt. A film történetében
ekkor jutott nagy szerephez a belső film. A rendezők önmagukat elemezték, önmaguknak alkottak és
egyáltalán nem akartak érvényesülni. Kívül hiányzott a szabadság, de az emberi belsőben
szabadságtöbblet uralkodott. A teljes jövőkép hiány következtében megerősödött a mának élés, a
pillanat művészeteinek virágzása.
A konferenciát Rényi András nagyszerű előadás zárta, melyben a hivatalos művészet
cinizmusát, abszurd voltát tárta elénk Varga Imre Kun Béla című szobra segítségével. Az 1986-ban a
Vérmezőn felállított szobor az emlékmű műfajának totális paródiája: az emlékműnek stabilitást,
nyugalmat és erőt kellene sugároznia, mint a volt Sztálin-szobornak. Azonban ez az alkotás minden
pontján ingadozik, mozog. A Sztálin szoborral való több szempontú összehasonlítás világít rá ennek
az alkotásnak a cinikusságára, mely már szinte kikacagja az egész rendszert.
A három órás konferencia teljes volt és nagyon átfogó: az első blokk nyelvi-történelmi
problémáit jól kiegészítették a második blokk specifikusabb előadásai. Az előadásoknak
köszönhetően az is bele tudott helyezkedni e kor miliőjébe, aki későbbi korok gyermeke.